Megérzések meg benyomások

Bő egy hét Portugália után kevés konrétumot tudok mondani konkrétan, inkább megérzéseim vannak, hogy milyen lesz itt Portugáliában és benyomásaim arról, hogy milyen van.

A portugál emberek

közvetlenek, segítőkészek, kedvesek. Erre a legjobb példa a landlordom, nevezetes Bruno Gonçalves, aki meghallván, hogy bicikli vásárlásban sántikálok, rögtön felajánlotta régi bicóját, azóta is azzal gurulászok, amíg jobb nem akad. Bruno révén és kedves meghívásának köszönhetően csöppentem bele két alkalommal is portugál születésnapi zsúrokbabele. De ezekről majd későbben.

Persze a portugálok sem fenékig tejfölök. Idegesítő tulajdonságukat egyelőre csak portugálosnak nevezem, ami az udvariatlanság, figyelmetlenség illetve tekintetnélküliség (szépmagyarul) keverékében nyilvánul meg. Példának okáért nem hajlandóak angolul beszélni a társaságomban (pedig szinte mindenki jól beszél angolul!), ami persze oké egy bulin egy baráti társaságban, de kevésbé tejfel amikor a két angoltanár mentorom azt vitatja meg portugálul velem, azaz nélkülem, hogy milyen legyen az órarendem. Mindenestre ez egy remek motiváló erő arra, hogy megtanuljak portugálul :) Amin rajta is vagyok ám, mert egyfelől a portugál egy gyönyörű nyelv, másfelől tényleg barbárnak érzem magam, hogy csak angolul tudok kommunikálni itten.

Az átalakulás után.

...és a nyelvüket is kinyújták.

Meg kell említenem a portugál lányokat, mint a portugál emberek különös válfaját. A portugál lány enyhén kreol bőrű, hosszú, barna haja van, sötétbarna szemei, és vastag fekete keretes szemüveget visel. Kivétel nélkül mindenki. Aztán idővel (30-35 felett) a portugál lány jellegzetes átalakuláson megy keresztül. A haját tekintve kiszőkül, vastag fekete keretes szemüvegét hatalmas lencséjű napszemüvegre cseréli. A kreol bőr nem változik, a szem színéről nem tudok nyilatkozni a napszemüveg miatt. 

Lisszabon – Lisboa (zsb) röviden

Lisboa egy gyönyörű város, zegzugos utcákkal, kedves, színes házakkal, megbújó terekkel, parkokkal. Nincsen igazán nagyvárosi hangulata, valahogy inkább érződik egy nagyonnagy kisvárosnak, mint egy metropolisznak. Az első két napot itt töltöttem, idegenvezetésen is voltam (a további infókat innen loptam J - erről majd később) utána még egyszer jöttem vissza. A város elvileg hét dombra épült, gyakorlatilag inkább 77re, ami folyamatos fel-le kolbászolást jelent, viszont megvan a maga varázsa, amit portugálisul úgy neveznek miradouros – kilátóhelyek. Az ember bolyongásai során rábukkan, azaz belebotlik egy ilyenbe és a lélegzetelállító kilátástól eláll a lélegzete. (További képek ittentalálhatóak.)

Ilyen egy romtemplom.

A város mai arculatát egyébként nagyban meghatározza az 1755-ös földrengés. A földrengésről annyit, hogy számítások szerint 8.5-9.0-ás fokozatú volt, tehát jó eséllyel erősebb volt, mint a legutóbbi japáni katasztrófa. Hogy a dolgok még vidámabbak legyenek, éppen egy nagy vallási ünnep volt, a keresztények bevonultak a templomokba és gyertyákat gyújtottak. Ezeknek a remek együttállásoknak és a földrengést követő szökőárnak köszönhetően állítólag Lisboa lakosságának 90% elpusztult. A túlélők pedig első sorban mohamedánok voltak (mivel ők nem mentek templomokba, meg eleve olyan negyedben laktak, amit kevésbé súlytott a katasztrófa), mondanom sem kell, hogy ezek után az egyház elég nagy kakimajkában volt, hogy hogyan magyarázza meg a történteket. (Isten unatkozott, és nagy bulit akar csapni a mennyországban?) Lényeg a lényeg, hogy még ma is áll portugália romtemploma, a Convento do Carmo, és az újjáépítések során alakult ki Lisboa belvárosának tipikus arculata.

Az alulról leselkedő halál.

A fővárosról még később írni fogok, egyvalamire viszont már most szeretném felhívni a kedves audencium figyelmét, ha netalántán tán sürgős sürgetést éreznétek a város meglátogatására. Ez pedig nem más, mint a portugáliai halálos macskakő. A portugálok minden bizonnyal nagyon szeretik a macskakövet, mert nem csak az utakon, hanem a járdákon is előszeretettel használják őket. Szép, fehér, simára csiszolt macskaköveket. Mindez szép és jó lenne, de nem az, mert amint leesik egy kis eső (márpedig az ilyentájt leesik), korcsolyapályává változik a terep, ami különösen a lejtős részeken halálfélelem. Először azt hittem, csak én vagyok ilyen béna, hogy korlátokba, autókba és a gondviselésbe vetett reményembe kapaszkodva közlekedek, de amikor megláttam egy sebtapaszolt térdű turistát, rögtön láttam, hogy más is olyan béna mint én.

Egyelőre most ennyit erről, a következő bejegyzésben a megérkezésről és az első napokról lesz szó.

Addigis.