Száguldás, iskola, Halloween

A suli logója, egy bajszos-kalapos
öreg fószer. Biztos imádják a diákok.

Kezdeném először is a ziskola leírásával, régóta ígérgetem már. Meg hát, ha a szívemet a kezemre teszem, be kell vallanom, hogy mégiscsak tanítani jöttem ide :D Az iskolát teljes nevén Agrupomento Escoelas Anselmo de Andrade-nak nevezik. A latin nyelvek tekintetében érzékenyebbek sejteni vélhetik, hogy iskolaszövetségről van szó, ami valóban így igaz. Az iskola pontos szerkezete és én még ismerkedő viszonyban vagyunk (lévén betegségem múlt héten), úgyhogy most inkább arról írok, ami engem közvetlenül érint.  Két mentortanárom van, Fernanda és Cândida, akiknél asszisztálok azaz asszisztenskedek – tehát az ő osztályaikban fogok 10-es és 11-es diákokat tantani. A pontos feladatok még körvonalzódás alatt állnak, de jelenleg úgy néz ki, hogy négyféle dolgot fogok csinálni.

1. bizonyos órákon csak asszisztenskedek, tehát a tanár munkáját segítem, csoportmunkán odamegyek a diákokhoz és egyengetem az angolosodásukat.
2. saját órákat tartok a curriculumnak megfelelően, magyarán a könyv abból a részéből, ahol éppen tartunk.
3. a magyar kultúráról tanítok saját kidolgozású feladatokkal, ügyelvén, hogy a feldatok az éppen vett nyelvtani anyaghoz illeszkedjenek.
4. projektmunkát végzek a diákokkal különórák keretében. Főként egy facebook oldalon fogunk dolgozni, ahol a két ország kultúrájáról lesznek posztolások. Mindez a diákok részéről persze önkéntes alapon fog működni, és hogy tényleg működni fog-é, arról vannak kétségeim a diákok nem éppen kiemelkedő motiváltsága miatt, de bizakodó vagyok, mint a reményhal.

A facebook oldal logójának ezt tervezem

Ennek megfelelően az órarendem szupersűrűnek éppen nem nevezhető. Bár kedden és szerdán egész nap (kedden fél7ig) bent vagyok, pénteken csak 2 órám van, hétfőn pedig egysem azaz zéróság (ahogy a többi angoltanárnak sincs). Ez pedig, modnanom sem kell, összességében nagyon tetszésemre való.

Na, és ha már a sulinál tarunk,  hogyhagyhatnám ki, hogy tegnap volt az első órám. A magyar találmányokról tanítottam. Tudom, tudom, elcsépelődött közhely, de hát erre vagyunk büszkék, nem? Nem volt rossz óra, de a tervezett anyagnak a feléig sem jutottam, és nem csak azért, mert szokás szerint túlterveztem magam, hanem azért is, mert itt a munkatempó (legalábbis ebben a suliban) a magyaróban megszokotthoz képest, hogy is fogalmazzak, lassú. Az óralátogatásokon is megfigyeltem, h a diákok kb. minden szó leírása után hosszasan elgondolkodnak valami nagyon érdekes dolgon, a tanárok úgyszintén hasonlóképpen. Ez eléggé szokatlan nekem, szóval két dolgot tartok elkézelhetőnek: vagy magyar virtusságot léptetek életbe, vagy belőlem is portugál csiga lesz. Meglássuk.

Száguldás kétkeréken

Le láberőmű

Végesvalahára megvan útieszközöm azaz hűséges drótparipám. Nem volt egyszerű menet, mert mindenképpen egy használt országúti példányt akartam, a portugálok viszont nem bicikliznek (főleg nem országútival), ennek következtében pedig használt biciklit sem árulnak. Az autósok reflexszerűen dudálnak, ha meglátnak, az iskolában pedig vszeg futó, illetve gurulóbolondnak tartanak, mert bringával járok be, mindenesetre meg szoktak bámulni. Bicikliutak sincsenek kb sehol, az Almadát Lisszabonnal összekötő hídon nem lehet átbicózni (vagy gyalogolni), és sehol nincs biciklitároló, még a helyi decathlonnál sem, ami elég viccig, nemde? Persze lényeg a lényeg, h megvan a láberőmű, úgyhogy szabad vagyok, mint a madár :)

Halloweenkodás

Kéményseprő?

Dehogy! Biciklis zombi-ninja!

És most néhány szót az idejekorán történt halloweeni mulatságról. Azért idejekorán történt, mert szombaton, amikor történt még nem is volt Halloween. De mi mégis úgy tettünk.(KÉPEK) A helyszín a már említett magyar kolónia volt (ahol a már említett Judit lakik, akinél már elmített couchsurfölést végeztem), de végül több volt a brazil mint a magyar (mivel a landlord brazil származású). A brazilok és a buli nem csak alliterálnak hanem szinonimizálnak, ez köztudott, ami jelen esetben is igaznak bizonyult. Sajnosellenben a mi braziljainkat olyan zenei ízléssel verte meg a jóisten, hogy a végén már azon imádkoztunk, h mikor mennek el végre. Ami egyébként braziloknál-portugáloknál későn történik, ők ugyanis 11 előtt nem kezdenek el bulizni, szóval le lehet képzelni, mikor hagyják abba.

Én most.

Addigis.

Mindenféle röviden meg ilyenek

Múltkor ígértem, hogy írok landlordomról Brunór. Hát íme. Bruno Gonçalves körülbelül 170 cm magas, barna hajú és szemű, fehér bőrű, 40-es éveiben járó portugál férfi. Házas életmódot folytat, két almadai ingatlannal és egy 7éves kislánnyal rendelkezik. Jellemzően filmgyártással foglalkozik saját produkciós cégecskéjével, de tanúbevallások szerint szabadidejében jazzenél és kertészkedik. Bruno nagyon jó arc, segítőkész, laza, vicces és ráadásul tökéletesen beszél angolul. Elég sokat látom, mert rendszeresen jön a kertet turmákolni.

És ami alattuk van.

A halmok.

Apropó kert. Nagyon tetszik amit Brunóék csinálnak. Hosszú távú terv, hogy felvásárolják majd a környékbeli üres földeket és biofarmot létesítenek rajta. Ennek a főpróbája zajlik jelenleg a ház kertjében. Így néz ki a dolog. A kertben halmokat építenek, aminek a legaljára farönkök kerülnek, erre komposzt, széna, föld. Minderre azért van szükség, mert az itteni talaj rossz minőségű és homokos (mármint nem úgy, hanem tényleg). A halmokon pedig mindenfélét termesztenek kb. össze-vissza a földiepertől a paradicsomon keresztül a káposztáig. Gazolni is keveset gazolnak, szóval az is megnő a padliszánok és zellerek között. Ennek állítólag az értelme, hogy a kölünböző növények elriasztják egymás kártevőit és nincsen nagy fertőződés veszély. „Láttál már a természetben végtelen paradicsom- vagy padlizsánföldeket?” kérdezte tőlem Ricardo, Bruno brazil haverja és bűntársa a kertészetben. Nos, nem láttam, az már valóigaz.

A pipikék.

És ha már itt tartunk, örömmel jelentem be, hogy megérkeztek első lakótársaim. Négy fiatal pipi. Még elég fiatalok, de állítólag két hónap és beindul a tojásbiznisz :).

Szülibuli Um

Az első szbuli, amibe belecsöppentem itt volt a házban. Bruno egyik haverjának a kislányának, Madalenának a születésnapjának a megünneplése történt meg. Éppen elmentem kirándulni egyet a közelbe (ld. blog háttérkép) és amikor visszajöttem már javában folyt a parti. Ezt így kell elképzelni: a szülők sütnek-főznek, sörözgetnek, eszegetnek, beszélgetnek, borozgatnak, dohányoznak, a gyerekek meg tombolnak ezerrel :) . A jöttömre sem zavartatták nagyon magukat, kezembe nyomtak egy sört és leültettek beszélgetni (ami persze a kezdeti néhány angol mondat után hamar átment portugálba). Na de a parti fénypontya a vizeslufizás volt. Hogy mire lehet vizeslufit használni, arra eddig is lett volna tippem, de ami a partin történt az túlszárnyalta minden képzeletem. Nos, a helyes megfejtés a vizeslufi-tánc. A táncpartnereknek a lufit a homlokukkal kell összeszorítani, miközben táncolnak. A dolog nehezebb, mint ahogy hangzik, Susanával jópár lufit földre toccsanttunk, mire a tánc véget ért.

(ITTMÉGKÉPEK)

Szülibuli Dois

A második bulira szintén Bruno invitált meg. Ezúttal a fentemlített Madalena anyukáját ünnepeltük. És bár most egy felnőtt volt az ünnepelt, a gyerekeket is ugyanúgy elhozták. A helyszín ezúttal Lisszabon volt, egy termet béreltek. De lényeg a lényeg, a buli ezúttal Brunoék koncertjével volt összekötve. Bruno előre és hosszasan figyelmeztett, hogy semmi jóra ne számítsanak, nem tudnak zenélni, mindenki tehetségtelen és képzetlen, szóval semmi jóra ne számítsanak, mert ez egy olyan zene, amit játszani jó, de hallgatni borzalmas. Nos, ehhez képest amikor elkezdték játszani az improvizatív jazz-rock zenéjüket, leesett az állam. Lekapcsolták a világítást, és a tucatnyi mécses fényénél hihetetlen hangulatot rittyentettek. Sajnos nincsenek képeim, de hamarosan újabb koncsertó lesz, amiről videót is csinálok majd.

Ígérgetek

Ígértem továbbá, hogy írok majd az iskoláról, ez így is lesz, de kicsit később. Most csak annyit, hogy az első két hétben csak órákat kellett látogatnom, a konkrét tanítást holnap kezdem - drukkoljatok! :) Viszont a második héten csak egy nap mentem be, de haza is küldtek, mert láthatóan beteg voltam, kezdtem belázasodni. Egész héten beteg voltam, láz végül nem volt, de nátha, torokfájás, hangtalanság, és afféle általános influenzás érzemény. Úgyhogy az egész hetet otthon töltöttem, nem is nagyon mozdultam ki a házból. Mikor már kezdtem jobban lenni, Judit meglátogatott, és finom kis kaját csaptunk, sőt még egy kisebb sétát is tettünk.

A következőkben szó lesz egy Halloween-i mulatságról, az első tanítási tapasztalataimról, időjárásról, árakról, meg sokminden egyébről, ha egyszer már utolérem magam :)

Addigis!

Megérkezés, kanapészörf, első napok

Portugália messzi ország, már ha nem a közelben él az ember, ígyhát európai értelemben véve hosszantartó repülőút vezetett oda. Márpedig ha az ember acrofób (ma tanultam ezt a szót), akkor nem csoda, ha kifáradt és megviselt idegekkel érkezik meg az országba. Ilyenkor jólesik, ha az ember mentortanára kijön a reptérre és elfuvarozza a szállásra. Jólesik továbbá, ha a szállásadó a couchsurfingnek köszönhetően egy cuki litván csaj, aki nagy mosollyal és bontott borral várja az embert, azaz jómagamat.

A couchsurfing dícsérete

Első couchsurfingem valóban különleges élmény volt. Tök fáradtan, 12 órás utazás után érkeztem meg Marijához, és beletelt néhány percbe, mire rájöttem, mi a fura: az első pillanattól fogva otthon éreztem magam. Illetve mint egy barátom otthonában. Mivel a vártnál korábban érkeztem, Marija még tett-vett, úgyhogy csak szólt, hogy pakoljak le, aztán leültünk beszélgetni egy borral és kapásból megtaláltuk a közös hangot. Marija pszichológusnak tanul, jelenleg részmunkaidőben dolgozik Lisszabonban és egyébként bejárta már kb egész Európát. Magyarországot is jól ismeri, mert egy évig magyar barátja volt, úgyhogy magyarul egész sok alapkifejezést tud. Egy dolgot én is megtanultam, méghozzá „I sveikata!” Így sikerült memorizálnom: Isz we kata! – ebből ki lehet találni mit jelent :)

Kora reggel, tudnillik fél 9kor távozóra kellett fognom a dolgot, mert Marija repült tovább Londonba, én pedig mentem háztűznézni, vagyis a leendő, azaz lett bérleményem megtekintésére. Ekkor találkoztam először landlordommal, Brunóval, de róla majd később, most visszakanyarodom a kanapézáshoz. Második couchsurfingem Judit otthonában történt. A lelémyesebbek már kitalálták, hogy Judit magyar származású. (És jelentem, milyen kicsi a világ, Juditéknak egy utcával odébb van Tökön víkendházuk, mint ahol Brüsszeli Ágnes lakik néha.) Ezen az estén sikerült megismerkednem a lakótársakkal, további három magyarral valamint egy szlovák és egy angol lánnyal, és talán mondanom sem kell, hogy ezen az estén is jelentős mennyiségű bor (és Unicum, naná) fogyott, hiába na, ez egy portugál dolog. Apropó, portugál, a magyaroktól persze rögvest megtudtam, hogy a portugálok elviselhetetlenek, és meneküljek ha tehetem, mert itt nem lehet kibírni :D

A következő nap is jól alakult, Judit meghívott az idegenvezetésére (ebből él itten ugyanis), ami baromi jó volt, végigvezetett minket Lisszabonon és közben különböző fun factekkel lettünk gazdagabbak. (Lásd a földrengés infókat lejjentebb). Amit Judit illeti, valószínűleg az egyik legbátrabb és vagy bolondabb ember akit ismerek. Példának okáért tökegyedül végigcsinált egy 1000km-es újzélandi gyalogtúrát, vagyishát illetve sátra volt. Vagy például úgy fogott bele a 2 éves Erasmus Mundus programba, hogy közölték, bocsi, az ígértekkel szemben mégsem lesz ösztöndíj, neked kell mindent előteremteni beleértve a tandíjat, lakhatást, megélhetést. Jelenleg ezt úgy tudja megtenni, hogy egy pici idegenvezető csapat tagjaként dolgozik Lisszabonban, ami tekintve, hogy Judit (ahogy már korábban is jeleztem) nem portugál, nem kis teljesítmény.

Ja és eznap voltam életemben először geocachingölni, ami vicces volt, mert a parkot ahol a „láda” el rejtezett, éppen felújították és teljesen körbe volt kerítve, úgyhogy illegalázálnunk, kerítéstmásznunk kellett, de megérte.

Tehát ennyit a couchsurfingről. Az első két napban megszállhattam volna egy hostelben, v vhol. Ehelyett ingyen lett szállásom, és ami sokkal fontosabb, máris van két barátom Lisboában. Hát nem király? Hát de.

Néhány szó a házról, ahol itt lakom látod

Amikor otthon illetve a neten keresgélve megtaláltam jelenlegi otthonomról a hírdetést, rögtön elment a kedvem a továbbkereséstől. Merthogy tudtam, hogy ezt akarom és nem másikat. A ház kb 5 km-re van a sulitól, ahol tanítok (ideális bicótáv), tehát nem messze Almada központjától. És ennek ellenére inkább olyan mint egy falu. Csendes, nyugis, természet, bokrok, fák, ami kell. Az első este mégis kétségek kezdtek elfogni, hogy hülyeséget csináltam amikor igent mondta a házra, mert a hírdetéssel szemben nem volt még sem internet, sem mosógép. De Bruno nagyon ígérte, hogy mindent elintéz, én meg gondoltam, adok neki egy esélyt. (Ekkor még persze nem fizettem semmit). És végül is jól tettem, ugyanis lett mosógép, és végül internet is (ez utóbbi az internet társaság töketlensége miatt húzódott ilyen sokáig). Néhány szót még a házról. Kifejezetten nagy, vidéki ház, három hálóval, két fürdővel, hatalmas étkezővel, kandallóval. A kert is fantasztikus. És mindez 200 eurójért az enyém. A jövőben elvileg lesznek lakótársaim, de ilyen nagy házban bőven elférünk, szóval röviden: örvendezik a szívem. (KÉPEKMÉGITT)

A környék 

A környék is gyönyörű. A negyedik nap sétálni mentem, megmásztam az egyik dombot és ez a kilátás fogadott. Costa da Caparica. Mindez kb 20 perc sétára otthonról.

A továbbiakban szót ejtek házibácsimról, a szülibulikról ahol voltam és persze az iskolám is terítékre kerül.

Fique atento!

Adeus.

Megérzések meg benyomások

Bő egy hét Portugália után kevés konrétumot tudok mondani konkrétan, inkább megérzéseim vannak, hogy milyen lesz itt Portugáliában és benyomásaim arról, hogy milyen van.

A portugál emberek

közvetlenek, segítőkészek, kedvesek. Erre a legjobb példa a landlordom, nevezetes Bruno Gonçalves, aki meghallván, hogy bicikli vásárlásban sántikálok, rögtön felajánlotta régi bicóját, azóta is azzal gurulászok, amíg jobb nem akad. Bruno révén és kedves meghívásának köszönhetően csöppentem bele két alkalommal is portugál születésnapi zsúrokbabele. De ezekről majd későbben.

Persze a portugálok sem fenékig tejfölök. Idegesítő tulajdonságukat egyelőre csak portugálosnak nevezem, ami az udvariatlanság, figyelmetlenség illetve tekintetnélküliség (szépmagyarul) keverékében nyilvánul meg. Példának okáért nem hajlandóak angolul beszélni a társaságomban (pedig szinte mindenki jól beszél angolul!), ami persze oké egy bulin egy baráti társaságban, de kevésbé tejfel amikor a két angoltanár mentorom azt vitatja meg portugálul velem, azaz nélkülem, hogy milyen legyen az órarendem. Mindenestre ez egy remek motiváló erő arra, hogy megtanuljak portugálul :) Amin rajta is vagyok ám, mert egyfelől a portugál egy gyönyörű nyelv, másfelől tényleg barbárnak érzem magam, hogy csak angolul tudok kommunikálni itten.

Az átalakulás után.

...és a nyelvüket is kinyújták.

Meg kell említenem a portugál lányokat, mint a portugál emberek különös válfaját. A portugál lány enyhén kreol bőrű, hosszú, barna haja van, sötétbarna szemei, és vastag fekete keretes szemüveget visel. Kivétel nélkül mindenki. Aztán idővel (30-35 felett) a portugál lány jellegzetes átalakuláson megy keresztül. A haját tekintve kiszőkül, vastag fekete keretes szemüvegét hatalmas lencséjű napszemüvegre cseréli. A kreol bőr nem változik, a szem színéről nem tudok nyilatkozni a napszemüveg miatt. 

Lisszabon – Lisboa (zsb) röviden

Lisboa egy gyönyörű város, zegzugos utcákkal, kedves, színes házakkal, megbújó terekkel, parkokkal. Nincsen igazán nagyvárosi hangulata, valahogy inkább érződik egy nagyonnagy kisvárosnak, mint egy metropolisznak. Az első két napot itt töltöttem, idegenvezetésen is voltam (a további infókat innen loptam J - erről majd később) utána még egyszer jöttem vissza. A város elvileg hét dombra épült, gyakorlatilag inkább 77re, ami folyamatos fel-le kolbászolást jelent, viszont megvan a maga varázsa, amit portugálisul úgy neveznek miradouros – kilátóhelyek. Az ember bolyongásai során rábukkan, azaz belebotlik egy ilyenbe és a lélegzetelállító kilátástól eláll a lélegzete. (További képek ittentalálhatóak.)

Ilyen egy romtemplom.

A város mai arculatát egyébként nagyban meghatározza az 1755-ös földrengés. A földrengésről annyit, hogy számítások szerint 8.5-9.0-ás fokozatú volt, tehát jó eséllyel erősebb volt, mint a legutóbbi japáni katasztrófa. Hogy a dolgok még vidámabbak legyenek, éppen egy nagy vallási ünnep volt, a keresztények bevonultak a templomokba és gyertyákat gyújtottak. Ezeknek a remek együttállásoknak és a földrengést követő szökőárnak köszönhetően állítólag Lisboa lakosságának 90% elpusztult. A túlélők pedig első sorban mohamedánok voltak (mivel ők nem mentek templomokba, meg eleve olyan negyedben laktak, amit kevésbé súlytott a katasztrófa), mondanom sem kell, hogy ezek után az egyház elég nagy kakimajkában volt, hogy hogyan magyarázza meg a történteket. (Isten unatkozott, és nagy bulit akar csapni a mennyországban?) Lényeg a lényeg, hogy még ma is áll portugália romtemploma, a Convento do Carmo, és az újjáépítések során alakult ki Lisboa belvárosának tipikus arculata.

Az alulról leselkedő halál.

A fővárosról még később írni fogok, egyvalamire viszont már most szeretném felhívni a kedves audencium figyelmét, ha netalántán tán sürgős sürgetést éreznétek a város meglátogatására. Ez pedig nem más, mint a portugáliai halálos macskakő. A portugálok minden bizonnyal nagyon szeretik a macskakövet, mert nem csak az utakon, hanem a járdákon is előszeretettel használják őket. Szép, fehér, simára csiszolt macskaköveket. Mindez szép és jó lenne, de nem az, mert amint leesik egy kis eső (márpedig az ilyentájt leesik), korcsolyapályává változik a terep, ami különösen a lejtős részeken halálfélelem. Először azt hittem, csak én vagyok ilyen béna, hogy korlátokba, autókba és a gondviselésbe vetett reményembe kapaszkodva közlekedek, de amikor megláttam egy sebtapaszolt térdű turistát, rögtön láttam, hogy más is olyan béna mint én.

Egyelőre most ennyit erről, a következő bejegyzésben a megérkezésről és az első napokról lesz szó.

Addigis.

El/Meg/Be köszönő

Meg

Elsőként is hadd köszönjem meg Csudai Eszternek, hogy meghívott a blogra. Remélhetőleg Eszter elgondolása megvalósul, és az én blogbejegyzéseimet sok-sok további Comenius-os beszámolója követi majd. Aki pedig új a blogon, ne restelkedjék elolvasni Eszter írásait, izglamas és tanulságos ugyanis.

El

Ezúttal továbbá megragadnám ama közmondásbeli lehetőséget hogy elköszönjek azoktól a kedves rokonaimtól, barátaimtól és üzletfeleimtől akikkeltől élőben nem adatott meg. Sziasztok!

Be

Végezetül pedig ünepélyes keretek nélkül megnyitom a Portugáliai Comenius blogot, melynek címéül a következő adatik:

Ez egy Portugál dolog

avagy

Uma coisa Portugesa

********

http://www.youtube.com/watch?v=j5nEy5yN2aA

Néhányszó

Tóth István a becsületes nevem. Perbálról jöttem és mesterségem címere AAT, tudniillik Az Angoltanár. Már évek óta tanítottam angolt, amikor először hallottam a Comeniusról, s rögtön tudtam, hogy kell ez nekem. A Comenius ösztöndíjat valószínűleg sokaknak már nem kell bemutatni, akiknek mégis, azoknak röviden annyit, hogy a Comenius olyan, mint az Erasmus, csak tanároknak. A leendő tanárjelöltek többé-kevésbé fél évet tölthetnek el egy európai országban középiskolában tanárasszisztensként tanítva. Feladatuk továbbá, hogy az adott ország  oktatási rendszerét és módszereit megismerjék, illetve, hogy a saját hazájuk nyelvét és kultúráját megismertessék. Ebben a formában a közoktatás kulturális nagykövetei ők, és ebben a formában én is a következő fél évben. Exciting times!

Ebben a blogban tehát szó esik majd tanulási és tanítási tapasztalataimról, Portugáliáról és- álokról, de természetesen a blog középpontjában én leszek, ki más. :D