Utrera: muy bien

A mai nap jellemzésére a legmegfelelőbb szó: intenzív. Annyi minden történt velem, mint máskor egy hét alatt. Reggeltől estig két nyelvet tanultam folyamatosan, találkoztam egy iskola egész tanári karával, bejártam gyalog az egész belvárost (kocsival az egész várost), albérleteket néztem és mindemellett egy kétórás délutáni sziesztára is beneveztem (ha már egyszer 31 fok volt odakinn...:).
A legjellemzőbb helyzetkép? Zavart, idétlen nevetés a spanyolok poénjain, amiből ha már egy szót értettem, úgy éreztem tudom miről beszélnek...
A reggeli "eligazításon" (ami tulajdonképpen a mentorom cigiszünete volt a "titkos" tanári szobában) megkaptam az órarendem, aztán persze találkoztam sok-sok más tanárral. Képzelheted mennyire emlékszem a nevükre... az igazgató egyébként egy alacsony őszülő férfi, aki rettentő kedves, mosolygós és segítőkész arról nem is beszélve, hogy állandóan a spanyoltudásomat próbálgatja.
Aztán Chris-szel úgy döntöttünk bejárjuk a várost... órák hosszat sétáltunk a forrósodó macskaköves utcákon. Hogy milyen is Utrera? Azt hiszem a kedvenc kis sétálóutcám (rengeteg ilyen kis utcácska van) képe választ ad erre a kérdésre. (Feel it!:) (Azt azért hozzá kell tennem, hogy diplomatikusan fogalmazva jártam már sokkal tisztább városban is.)

És ha már itt tartunk, kedvenc alulról is csempével kirakott erkélyem is van :)

Chris-szel szépen megebédeltünk egy helyi kis vendéglőben, ahol nagyon finom salátát ettem. (Az árak egyébként tényleg kicsit magasabbak mint itthon, de lehetne rosszabb is... még jó hogy Utrera kis város...) Mikor hazaindultunk, épp arról beszélgettünk, mennyire jóllaktunk, mikor a szállásadó nénink hívott minket, hogy mehetünk haza, kész az ebéd...... Mit volt mit tenni, be kellett nyomnunk még egy jó nagy adag carbonarás tésztát, mert nemigazán akartuk bevallani, hogy mi már ettünk... Ezek után a szieszta már szinte kötelező volt :)
A szállásadónk, Keke (Carmen, de mindenki így hívja) egyébként hihetetlenül rendes. Mindenben segít amiben tud, mindent megoszt velünk, sok tanácsot ad. Nélküle pl. nem tudtuk volna meg, hogy melyik környékre ne költözzünk. Arról nem is beszélve, hogy úgy furikázott minket autóval albérletet nézni, mintha a gyermekei lettünk volna.
Szieszta ide vagy oda, rettentő fáradt vagyok, úgyhogy lassan el is teszem magam holnapra. (Nem csodálkoznék rajta, ha egy kicsit zagyvára sikerült volna a mai bejegyzésem). Holnap már hospitálás az óráimon. Egy ideig még csak hospitálni fogok aztán majd segíteni is.

Örülök, hogy ide jöhettem: kedves kis város és kedves emberek!!! Remélem ennél rosszabb véleményem nem is lesz soha erről a helyről.